Sokat gondolkoztam már régebben is ezen a témán. Amit leírunk, az nem marad nyomtalanul, főképp ha nyilvánossá válik, akkor egy mondat önálló életet is élhet. Éppen ezért nem mindegy az, hogyan fogalmazunk egy cikkben, és mit írunk le oda.

Különösen, ha olyan műfajokról van szó, mint pl. ismeretterjesztés, politikai újságírás, tankönyv, jegyzet, sőt még a bulvársajtóban sem maradnak a dolgok következmény nélkül.
Azon gondolkoztam, különösen az ismeretterjesztés, tankönyvírás kapcsán, hogy aki leír egy olyat, ami szakmailag nem helyes, és annak nincsen semmiféle következménye, az rendkívül veszélyes tud lenni.
Hiszen, akik ezt nem tudják még amiről az adott írás szólt, és ráaásul az érvelés még logikusnak is tűnik, akkor az adott olvasók rosszul fogják tudni, ha nincsen meg azaz ismeretük, hogy rájöjjenek a szakmai bakira.

El tudom hinni, hogy ha valakire rábíznak egy témát, hogy írjon belőle mondjuk tankönyvrészletet, amihez annyira nem ért, de rendelkezik alapismeretekkel, lesz az írásában valamennyi hiba, elírás. De ha írunk valamit,akkor nem az a legcélszerűbb, ha átnézetjük a szakma egyik legkiválóbb képviselőjével? Ez senkinek sem megalázó, és csakis a mi igényességünkről vall.
Vagy a másik megoldás, ami már munkaigényesebb, hogy mi magunk nézünk utána azoknak a dolgoknak, amikben nem vagyunk teljességgel bizonyosak. A harmadik lehetőség: nem vállaljuk el a dolgot, ha nem értünk hozzá.

A szerkesztő helyében én kizárólag olyanokra bíznám ezt, akik a szakterület legkiválóbbjai közé tartoznak. Ha ez valamilyen oknál fogva mégsem lehetséges, akkor a szerkesztőnek kell minden állítást pontról pontra végig olvasni, hogy ne legyenek benne esetleges szakmai hibák.

Szerintem ez egy tankönyv esetében megengedhetetlen, bármilyen természetű szakmai hibáról is van benne szó. Nem akarok konkrét példákkal előállni, mert szeretném elvégezni az egyetemet még ebben az életben, de tudnék írni erről konkrétan is.