Régen írtam már ide. Nem azért, mert nem akartam, hanem mert nem tudtam. Nem volt mit. Azaz lett volna. Csak nem volt hozzá erőm, hogy leírjam őket.
Van úgy, amikor az ember képtelen az írásra. Csak gyötri magát, legbelül, de nem tudja kiadni azt, amit ki kell. Ez pontosan olyan, mint a ki nem mondott gondolat. Pedig sokszor jó lenne, hogy amit legbelül érzünk szavakba tudjuk önteni legalább. Főképp akkor, ha szeretetet vagy hálát érzünk és ezt szeretnénk elmondani. De ez sem megy sokszor. Nehéz az ilyet szavakba önteni.

Most valami olyasmit érzek az életemben, mintha ugyanoda jutottam volbna, mint ahonnan elindultam. Csak azért mégsem. Tettem egy kört. De nem volt hiábavaló. De nem ám! Az ember folyamatosan, tanul fejlődik. És mindeközben olyan értékes embereket ismer meg, akiknek az ismerete nélkül sokkal szegényebb lenne. Mind tapasztalatokban, mind lelkiekben. Ezek lehetnek rosszak, jók egyaránt. De legalább volt valami tapasztalat.

Nos, eljött valaminek a vége, és most kezdődik valami új. Valami olyan új, amit már régóta várok. A végén minden bezárul, és kitárul egy másik ajtó.