Edit kicsi blogja

A délelőtt nagy részét zenehallgatással töltöttem, és klipnézegetéssel a Youtube-on. Persze, nagyon sokféle dolgot nézegettem ott, de ma a kedvenc zenekaromra koncentráltam elsősorban: a Pink Floydra.

Ez az a zenekar, aminek a neve először eszembe jut a "zene" szót meghallva. Rögtön emellett persze Antonio Vivaldié, Beethovené és J. S. Baché. De róluk most nem beszélnék, ha nem baj, koncentráljunk csak a Floydra.

Ezt a zenét még nagyon kisgyerekkoromban hallottam először, az első élményem, amire emlékszem is az a rendszerváltás körül vagy annak legelső éveiben lehetett. Körülbelül 4-5 éves koromban. Már akkor is megfogott valami benne, hiszen mindmáig ható, maradandó élményt okozott bennem. Persze, akkor még nem tudtam, hogy mi. Ma már ezt biztosan tudom: a kidolgozottság, az igényesség, a tökéletes hangzás, és a mondanivaló. Persze, akkoriban csak a tökéletes hangzást érezhettem, a mondanivalót nem nagyon.

Miért is fontos ez a 4 tulajdonság a zenében? Szerintem nem kell túlmagyarázni, de azért néhány szót mégis szólnék róluk. Nem hiába lett a világ legnagyobb hatású zenekara pszichedelikus rockban - véleményem szerint a rockban is- és koncertjeiken is egyedülálló színpadtechnikát teremtettek. A zene és a megjelenítés kiváló összhangja is jellemzi a fent felsorolt 4 tulajdonság mellett. És a mondanivaló, az is hihetetlen. Nem politizálnak úgy konkrétan, nem köteleződnek el egy irányvonal mentén sem, mégis erős véleményt fogalmaznak meg olyan jelenségekről, mint a háború, a környezetszennyezés, a modern társadalom, a diktatúrák és az emberi természet. Elég elolvasni A fal magyar fordítását vagy akinek van kedve, az angol eredetijét.

A kedvenc albumom nem ez, hanem a The dark side of the moon. Minden idők legjobb lemeze az egész világon. Annyira tökéletes, de annyira, hogy nem lehet leírni. Hallani és érezni kell.

Persze A fal sem piskóta, a belőle készült filmalkotás rendkívül jó, mindenkinek érdemes megnézni. És persze a zene. Nálam a második a sorban, épphogy lemaradva az előbbitől.
A Wish you were here egy nagyon kellemes kis zene, szintén igen nagy mondanivalóval, ezt nem is fogom többé hozzátenni, ezt vegyük evidensnek most már. 
A The momentary lapse of reason tartozik még a kedvenceim közé. A The division bell is nagyon jól sikerült, azt is nagyon szeretem, nekem kicsit olyan hatása van, mintha keseregnének, hogy milyen szép volt a múlt, a fiatalság és ma mindez már sokkal rosszabb ("The grass was greener..."). Ettől függetlenül jó zene.

Na, nem is részletezem tovább. Döntse el mindenki, ahogy akarja, kinek mi tetszik tőlük, viszont az igaz, hogy nincs egy olyan szám, ami nekem ne tetszene tőlük.
A másik dolog, hogy ez a zene az, amihez bármikor fordulhatok. A legmélyebb holtpontokon szokott átsegíteni, bármiről is legyen szó.

Mára ennyit. Pápá.